"MÍG MAGYAR VAN, FELTÁMADOK." - Szabó Dezső

- GOMBOS GYULA -

SZABÓ DEZSŐ

A napokban egy elmáló, sárgalapú újság került véletlenül a kezembe, egy régi elsőfajta Virradat, még 1921-ből. A vezető helyen egy Szabó Dezső írás volt, már nem is tudom pontosan, hogy miről, csak egy vallomásszerű kis részére emlékszem, amely akkor is már úgy megfogott. Egy nyugtalan, kínlódó éjszakát említ benne Szabó Dezső a forradalmak idejéből, mikor az álmatlan, fojtogató bizonytalanságban megfogadta, hogy egész életét arra szenteli, hogy a nagy pusztulást, mely a magyarságot minden ízében rágja és szedi szét, az élet minden területén megmarkolja és felemeli a fénybe és oda mutatja népének: látod, ez a halálod. Ma 1939 tavaszán az ország ezt a kész művet látja már és készül megünnepelni. De ezt a művet, mely milliófelé futott szét és ágazott el, onnan hátulról, az időből, a sárga lapokról az a néhány sor sugárzása növeli óriásra, teszi a nehéz, dús lombot egytörzsűvé, az ezerfelé harcoló harcot egyöntetűvé, s az életet, mely a mű mögött áll minden kicsi részletében, minden hangjában és mozdulatában, minden panaszkodásában, könyörgésében, zúgásában és haragjában makulátlanul tisztává és hitelessé: így látjuk meg benne az egytervűséget, a küldetést és a sorsot.

Szabó Dezső nem a szó szokványos értelmében nagy írója a magyarságnak. Nem egy-két címekkel megjelölt és megnevezhető könyve: regénye, elbeszélése, vagy tanulmánya emelkedik ki és lesz örökérvényűvé és maradandóvá, hanem az egész életműve, amelynek a műfaja meg sem határozható, ha csak nem úgy, hogy Szabó Dezső műve. Hozzánemértők és rosszindulatúak, mikor Szabó Dezső írói érdemeiről beszélnek, azt szokták mondani, Szabó Dezső egyetlen igazi nagy alkotása az Elsodort falu. Valóban az Elsodort falu egyik legmonumentálisabb, legigazibb és legszuggesztívebb regénye a magyar irodalomnak, de jelentőségében csak másodrangú az egészhez az, az életművéhez viszonyítva, melynek csak egy önmagában is megálló, de szerves része. Szabó Dezső nagy műve az az aprólékos, minden részletre kiterjedő, minden okot megmutató, minden következményt meglátó nagy orvosi vizsgálat, amit a magyarság testén-lelkén végzett.

Ha egyszer valaki majd egy-két évszázad távolságából, mikor már sokkal egységesebben és nagyobb vonalaiban látszik ez a kor, visszatekint, fogja egész csodálatos voltában meglátni ezt a pontos stafétaváltást, ami Ady és Szabó Dezső között történt. Ők majdnem egyidősek.

Szabó Dezső hatvanéves s Ady Endre most hatvankettő lenne. Mégis életük és szerepük nem párhuzamos, hanem egymást követő, egymást kiegészítő, mintha nem is egy nemzedék lennének. Ady Endre mint nagy vész előtt a véres kardot, úgy hordozza meg magát az országban. Elégetett életének világossága az egyetlen világosság. Minden gyülekező, készülődő, ólálkodó veszedelmet meglát s csak kiált, kiált, mert a szív tudja, hogy az ideje rövid, s a lélek, hogy ez a küldetése. S 41 évesen, elfogyva és odaadva mindent, meghal. Ady harca mögött Szabó Dezső csak készülődik s egy hosszú élet nyugalmával várakozik a jelenésre. S ahogy Ady elhull, azonnal előlép és a helyébe áll. Ady sírján még egészen el sem hervadtak a virágkoszorúk, s már megjelenik az Elsodort falu és elindul Szabó Dezső útja. És Szabó Dezső is bejárja újra a „magyar ugart”, az élet minden pusztuló táját. Szívében még sok-sok elnemélt, felcsongolyított év gazdagságával, alapossággal, tempósan jáőr be mindent, ráér minden kicsi dologra kitérni, mindent megmagyaráz, minden okot kifejt, minden hazugságot leleplez. Ady hulló élete már nem látott semmi reményt és nem hitt a menekülésben. Itt van a különbség Ady és Szabó Dezső között. S ezért kell Szabó Dezsőnek Ady után jönni: mert Szabó Dezsőben már minden gyengeségre és betegségre van elég erő és egészség. Ő már minden megmutatott szakadék fölé odafeszíti magát hídnak.

S a magyar élet minden nyavalyáját, romlását és minden veszedelmét megmutató nagy látlelet mellé így készül el a tanítás a szabadulásra: a nagy terv: egy nép századokra szóló életprogramja. Így nő túl ő az író megszokott keretén s így lesz a jövendő élet nagy teoretikusa. Ilyen élettervet a magyarságnak idáig hárman adtak: Zrínyi Miklós, a költő, Széchenyi István és most Szabó Dezső. Zrínyiéből semmi sem valósult meg, Széchenyié nyomán megindult a munka, de az elbukott szabadságharc megfojtotta. Mindhárom között a legnagyobb, a legsokrétűbb és legkidolgozottabb Szabó Dezsőé. Az a csodálatos erő és életbőség, ami belőle árad s viszi a szavát, az még a legtávolabbi zugába is az országnak szétpumpálta a lelkét. Orvosok, munkások, mérnökök, diákok, szerte az egész országban lesik és elolvassák minden leírt sorát. S a legfiatalabb nemzedéknek, a húszévesek nemzedékének színe-java az ő tanításán növekedett fel. Minden, ami ebben az országban ma és az elkövetkezendő időkben jó, magyar és igazán jövőtépítő történik, ha nem is belőle indul, de vele csak rokon és egyjárású lehet.

Minden igazi nagy író, igazi küldött író kettős, felemás lény. Az égiek küldik, újra és újra elhozzák a tanítást az embereknek: nyelvükön van a varázsszó, ami a jövőt nyitja, s velük van a jel, amivel néha csak évtizedekig, de néha évszázadokig járni kell. De ők az emberek küldöttei is, s szűkebb családjuké, a fajtáé. Ők mondják ki az ember mindenkori kevés örömét és sok panaszkodását. Az emberek velük üzennek az égnek. Így az író nemcsak az eszménynek és mértéknek hordozója, de feltartott, panaszkodó karja is az örök vonuló embernek. Minden időben és korban ez a nagy író mértéke. És Szabó Dezső ezzel a mértékkel mérve nagy író.

Ő megépítette a magyarságnak, a huszadik századi magyarságnak a megmaradás, az egyetlen továbbélés útját. Ő mindig úgy tanított magyarnak lenni, hogy aki azzal él, mindig tiszta, emeltfejű ember lehet. E korban, mikor egy fajhoz tartozni lassan azt jelenti, hogy nem tartozni az emberek fajához, az ő tanítása tiszta, örök mértéke minden faji öntudatnak.

De nemcsak terv, út és mérték ő, hanem az ember minden hangja és érzése megszólal benne, s olyan magyar nyelven, amilyenen Adyn kívül még soha. Másoknak, a többinek, a soknak szava lenni, talán senkinél sem volt olyan tudatos hivatás, mint nála. Őbenne „az ezerarcú ember” szól; az ő sírása „ezer sírású sírás”; s ha lát, mindig „ezer szemmel” lát. Robusztus emberi lénye minden emberi és magyar panasznak a megszólaltatója.

A küldetéses írót, vagy költőt az különbözteti meg a másfajta írótól és költőtől, hogy az egyiknek sorsa van, a másiknak meg van egy szép és többé-kevésbé jelentős írói műve és van egy magánélete. Szabó Dezsőnek sorsa van. Az élete legalább annyira a művéhez tartozik, mint a könyvei, miket megírt. Az élete legalább olyan nagy alkotás, mint a tanítása.

A magunk kis gazságaiért a mások kis gazságait elnéző szolidaritáson, amit általában társadalmi rendnek és nyugalomnak neveznek, ő mindig kívül állt. A szembenállásért mindig vállalta a kívülállást. Az igazság mindenkivel szemben való nyílt kimondását mindig minden következményével vállalta. Hosszú-hosszú éveken keresztül élt a legelemibb emberi szükségletek nélkül ő, akinek olyan óriási nyelvi ereje és írói képessége van, hogy ha egy kicsit „más irányban”, „irodalmibb” területen használja fel, hónapok alatt vagyonokat kereshetett volna. De ő kenyéren és szalonnán élt. Egész élete egy nagy áldozat. Hős ő egy olyan korban, mely a legembertelenebbül „humánus” eszközökkel tudja megölni a hősiességet. Élete legalább olyan tiszta, századokra szóló nagy tanítás, mint az írói műve. Még közöttünk jár, kel, szól és ír, de már szimbólum ő, minden tiszta emberi harc, igaz élet és áldozatvállalás szimbóluma.

1939

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 76-78.o.]