"MÍG MAGYAR VAN, FELTÁMADOK." - Szabó Dezső

- ADY ENDRE -

EGY PROBLÉMA: KETTŐ

Én is írtam már párszor s egy alkalommal a Nyugatban is, amit Szabó Dezső barátom „a magyar protestantizmus problémájának” nevez. Ez a probléma való, eleven és fájó, mint egy nyitott seb, s azt az egyházi életben forgolódó jobbfajta protestánsok is érzik, de tagadják. De Szabó Dezső, akivel még konklúziónkban is, mely bizony nagyon kálomista prédikátoros, egyezünk, két súlyos dologban hallgatott és tévedett. Az egyik az, hogy a magyar protestantizmus problémája ma is, mint kezdete óta, voltaképpen a magyarság problémája – lévén a legvérbelibb magyar katolikusság is alapjában kriptoprotestantizmus.

Szabó Dezső a magyar protestantizmus gyökérbetegségének első szimptómáját abban látja, hogy minden akciója negatív csak azért is tett a katolicizmus ellen. Hát ez az a híres passzív rezisztencia más formában, s a magyarság Bécs ellen csak azt teszi, amit Debrecen tesz vagy akarna tenni Róma ellen. És fájhat kultúremberi, kozmopolita voltunknak ez a harci mód, de e nélkül nem volna már valószínűleg se magyarság, se protestantizmus. Mikor II. József a demokráciáért halálra szánta az akkori magyarságot, a magyar nemességet, s küldözgette nyakára az aufklérizmus jegyében írott írásokat, a magyar urak jó ösztönükkel eltalálták, mit kell tenni: olvasatlanul máglyára minden írással. Ez barbár, aljas védekezés volt, de életet védeni mindenhogyan szabad, s hogy a magyarság élete fontos-e vagy sem, más kérdés, de a magyarság akkor is az életét védte.

A Habsburg-monarchia mai egyesítő lehetősége nem a németség s a hadsereg kizárólagosan többé, hanem a klerikális katolicizmus. A katolikus Duna-monarchiának, mely ortodoxok és eretnekek ellen úgy vágyna megteremtődni, útjában először is a protestáns magyarság áll, tehát a magyarság. A protestáns negáció megint a régi fegyver, ósdi, de kipróbált s a magyarság szolgálatában áll még a Tisza István pápistáskodó, Bécs és Róma eszén túljárni akaró protestantizmus is, mely kezességével és alkuvásával az egész magyarságot szeretné egy táborba babonázni. És a „műveletlen és szellemileg alacsony nívójú” protestáns papok talán okosabb harcosai hitüknek és fajuknak Tisza Istvánnál, mert Prohászka Ottokár-féle egyéniségek luxusát sem a magyarság, sem a kálvinizmus nem bírnák el. Mi, valahányan, akik mások vagy csak magunk hite szerint kinőttünk a fajunkból, akaratlanul is fajunk ellenségei vagyunk, mihelyst az erőnk több, mint vis inertiae*. Csak ha egy nagy világrobbanás teszi majd a magyarság sorsát a magyarság kezébe, jöhet el a sora annak a természettudományos törvények szerint, hogy a magyarságnak ne a maga akármilyen életben maradása legyen az egyedül fontos valami. Ezért nagy fátum a magyar fátum, ezért lett protestánssá a legszorongatóbb időkben a magyarság, s ugyanilyen törvények szerint nem lett a románság sem protestánssá, sem óriási zömében unitus.

Most még csak a másik tévedéséről és elhallgatásáról szóljak röviden Szabó Dezsőnek, akivel pedig olyan nagyon egyetértek. A protestantizmus azért antidemokratizálódott, s antidemokratizálódik folyton, mert a magyarságnak is ez az életösztöne, de ez a folyamat nem tart örökké. A magyar protestantizmusnak volt, van s mindig lesz néhány vezére, aki csak parancsoló néhány órára, muszájból felejti el, hogy mit is jelent a protestantizmus. Örökös tiltakozást és lázadást tudniillik minden bilincsek ellen, és mindazoknak összetartozását, akik nem akarnak tartozni sehova, ahol nem a nyáj, de a karám a fontos. A protestantizmusnak ez a lelke éppen úgy föl fog szabadulni, mint a magyarság igazi, röpülő lelke, mihelyst ezért nem kell az életével fizetnie.

Vagy pedig a régi, kipróbált fegyver sem lesz erős, s a magyar protestantizmusnak éppen úgy nem lesz mondani- s teljesítenivalója, mint a magyarságnak. Nem hinném, de lehet, s akkor a probléma meg fog oldódni megsemmisítően és könnyen, mintha soha probléma se lett volna. Egyelőre érdekes, és német vagy szláv tudósok igen okos dolgokat fognak kiolvasni abból, hogy milyen sokféleképpen megkínzott, mostoha magyaroknak és protestánsoknak fájt különösebben és legmegértőbben az a probléma, mely miatt nekik volt legkevesebb nyugalmuk és honjuk e hazában.

1913

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993), 7-8. o.]