"MÍG MAGYAR VAN, FELTÁMADOK." - Szabó Dezső

•  

  - LENDVAI ISTVÁN -

  SZABÓ DEZSŐ REGÉNYÉRŐL

1.

Majd eljön az ideje, hogy Szabó Dezső regényéről (Az elsodort falu) „csak tárgyilagosan” fognak írni hűvös későbbjöttek, kínjainktól és reményeinktől távolszülöttek. Ma nem lehet igaz járatban, aki e könyvnek forrósága mellett objektivitást mímel, - bizonyítom a fölüvöltő ordasokkal, akik az egyszer nem a hideg holdra vonítottak föl, hanem a kánikulai napra, az élet, az akarat, az ocsúdás vakító tűzömlésére, és a lelkesekkel, akik a feketekörmök diktatúráján egymás közt lopva rongyolták a könyvet, mint egy tiltott bibliát. S igazolom főképp magával a két hatalmas kötettel, amelyeket épp azért vicsorognak körül a pesti betűnádas fölriadt toportyánjai, mert a magyar szívnek húsából szakadtak lapjaik, és hát igen: irány van bennük, útnak vágás és utat mutatás, papírszűrő nélkül adott vér, a mi meggyötrött és szabadulást, keringést, testnek építését sóvárgó vérünk van bennük, tendencia van bennük, mint az egyiptomi gúlákban, a nyugati dómokban s az élet minden alkotó lendületében. Irányzat van bennük, mint a Jézus Krisztus paraboláiban és feszületében, mint a buddhátlan világegyetemben, - és jelentőség, mint a megjelenésében. A vörös május hozta ki ezt a regényt, s ez az egy lehetett szerzőjének akarata ellenére történt késlekedés, de megvan benne a magyar géniusznak nagy „célzatossága”: a tiltakozásé, amely a vörös patkányok lázadása idején akart jelet adni arról, hogy a huszonnégy lopott órára diadalmas látszat plakátfalai mögött van itt valami roppant és egyedül valóságos élet, amely a lekötöttségében is erősebben, jobban és messzebbre szólóan van, mint a vörösre festett hálósipka.

Ha parázsló betűkkel írok e könyvről, nem tehetek róla, - nem elszánásom dolga, nem előre megfontolt szándéké. A könyv élményül zuhant száműzött napjaim irtóztató látomásaiba és kétségbeesett tétlenségébe, - de a vörös háttér legföllebb csak fokozta élmény-jelentőségét, amely amúgy is meglett volna. A magyarságnak ugyanis hosszú idők óta nincs könyve, amely ennyire élmény lenne, élmény a nemzet egyetemének, minden csak-irodalmiságon túlnövő élmény, ennyire politikum, s itt bocsássák meg a lelkendezés túlságait annak, aki szegényebb és inasi könyvének süket fogadtatásában éppen azt vezekelte, hogy merte a mai magyar történetnek baljós sejtelmeit művészetté politizálni. Szabó Dezső könyve éppen a legsanyarúbb rabság napjaiban föltört kiáltása a magyar sorsnak, kiáltás fél Európa magyar meszesgödreinek mélységei alól éppúgy, mint a tervszerű irodalmi és politikai magzatelhajtás sötétségéből.

Harminc évnek problémáit dobja az egek arcába, vádlón, követelőn és visszakövetelőn. Ez lenne a nemzet életének legnagyobb távlataiban nézett jelentősége akkor is, ha nem lenne benne irodalom egy sor sem. Az aztán már a krisztusi paradoxon legmélyebb értelmében természetes és szükségszerű valami, hogy éppen azért van benne irodalom több mint kétezer eddig megjelent könyvben. Mert ez éppen a hangsúly dolga: aki csak magát keresi, elveszti magát, és aki nem magát keresi, megtalálja magát is. Egy írásmű vagy a mesterséget keresi, és akkor megtalálja, de csak a mesterséget és nem többet, - vagy többet keres annál s akkor vele adatik a mesterség is. Minél magasabb értékek világában járunk, annál kevésbé „állíthatók elő” ezek az értékek a figyelemnek és a reflektív elmének ráirányzottságával, annál szuverénebb a kegyelem, az ajándékozó rejtelemnek működése, - nem tehetünk róla, hogy a világhistória ezt éppen a keresztény élet legnagyszerűbb jelenségeivel és egy másik élet szánalmas kudarcaival igazolja.

2.

Nem igaz, amit egy filozófiájában zavaros, bár költészetében önkéntelen magyar kisugárzású vidéki poéta írt erről a regényről, - hogy a tendenciája: valami hamis rousseaui „vissza a faluhoz”. Nem, ez a regény sokkal a mienkebb, hogysem ilyen elvonatkozott általánosságban adná a város és a falu valóban örök harcát. A magyar probléma egészen más; vissza a falut nekünk és a falun át vissza a várost, mert mi vagyunk az a fajta, amelynek saját látszólagos birtokán sem volt önrendelkezési joga, - tulajdon életkifejtésének lehetőségeit szívták el tőle Geszt és Lemberg felől. Hol vagyunk mi az általánosítás boldog világától! Nekünk itt egy legsajátosabb, kifelé legértetlenebb, befelé is csak a poklok villámfényénél meglátott tragikus kérdésünk van: a vér, a verejték és a lelki felsőbbség jogán való visszakövetelése annak, ami olyan mienknek látszott, hogy gonosz és csavaros ideológusok itt már hódításról, elnyomásról mertek szavalni, hogy ne vegyük észre a gyékénynek lassú, ügyes, halálosan biztos elhúzását. Ennek a mi legsajátosabb problémánknak égre kiáltása Szabó Dezső regénye, és ez az a nagy jelentősége, amelyért ma elsősorban vagyunk hálásak. Mert ha valaki rám kiált a vágtató kocsi előtt, elsősorban a kiáltásáért vagyok hálás, és csak azután gondolkozom rajta, hogy melodikus volt-e a hang, amely engem visszakiáltott a túlsó partról. Az „elsodort falu” egy székely falun át mutatja meg az egész magyar elsodratást: azt a kétfelől való elhagyatottságot, amely a magyar nép legjava erőit, értékeit züllesztette bele az itthoni és a fronton való romlásba. Mindig kétfelé vádolnak a regény hatalmasan elrohanó képei, a fajtabeli rossz pásztorok és az idegen toportyánférgek felé, mint ahogy vádolni itt nincs is joga másnak, csak annak a harmadik Magyarországnak, amely egy vaksi magyarság és egy éles baziliszkusz szemű, hazug, rontó európaiság közepette kereste magát, az életet, a szabadulást, és nem találhatta, csak ama két ellenségnek együttes elzuhanásában, abban az 1919 augusztusában, amely felé a regény látnokilag mutat, de tartalmilag el nem juthatott.

Mi van Szabó Dezső regényének forró zsúfoltságában? Minden, ami itt máig történt s amit újságpapírok lepedőivel, hamis szólamok rongyaival takargattak. A falu, de több: a vidék minden diadalmas rothadtsága és minden elhanyatló ereje, megölt nemessége. A behemót főváros minden értetlensége, gyűlölködése, elhódolása, egy hazug demokrácia gyilkosan egyenlőtlen szabadversenye, és egy elmeszesedett, aggastyán maradiság öldöklő ügyetlensége, tehetetlensége. Egy tehetségtelen ál-irodalom minden üressége, nagyképűsége és egy beléje botozott őstehetség minden tévelygése, csalódása és magamardosó kétségbeesése. A lassan, szívósan elbirtokolt falu és a megmérgezett Budapest. A beteg lángelmének, a megzápult páthosznak és egy degenerált nagy leánynak pontos elhullása, a balekül hősi fajnak öngyilkos élhetetlensége és egy rabszolganépnek győzelmes feltörekvése. Égő, menekülő falvak, szívet ölő sirámok, apai, anyai összeomlások, s mind e feketepiros háttéren egy férfi és egy lány ősien egyszerű viszonyában, termékenységében és ösztönösségében az élet, az egészség, a visszahódítás eszménye. Olyan mellékes, hogy pontosan ráismerni-e a könyv alakjaiban Tisza Istvánra, Ady Endrére és Ignotusra, - a könyvben benne mozog, harcol, győz és bukik a tegnap egész Magyarországa. Olyan másodrendű, hogy Böjthe János „főhős”-e lege artis és hogy mindenestül az „életből” van-e „véve”: a holnap Magyarországának evangélioma, egész lehetősége, minden szükségszerűsége benne van a könyvben.

Mindez pedig nem lehetne benne Szabó Dezső regényében, mindez nem zokogna és ujjongana ki belőle s nem ragadna bele az átélés tüzes örvénylésébe, ha nem csinálna „irodalmilag”. Igen, az élet a maga fölfokozásával, a maga művészi összemarkolásával, a maga nagy művészi megerőszakolásával: ez az irodalom, ez az a rejtelmes egység, amely minden művészetnek lényege. Nem Szabó Dezső bűne, hogy ennek ellenkezőjévé szegényítették nálunk az irodalmat, annyira, hogy budapesti értelemben éppen az az erénye, hogy nincs irodalomszaga. Sem a kis cédulázók aggodalmassága, sem a rejtve bűnözők prüdériája, sem az üres irodalmi bádogoslegények hasztalanul ravasz korrektsége, formaügyeskedése nincs meg benne. Az élet minden billentyűjét játssza, a leggyöngédebbtől a legvadabbig, - de egész játéka, alaptónusa beethoveni. Ez nem az a felsőbbrendű zsurnalizmus, amivé jószerint egész mostani irodalmunkat nyomorították. Cest du grand art, - a nagy művészetből való ez, a könyvnek minden torzonborz fésületlenségével együtt. Kell még egy hasonlat? Tokaji bor.

3.

Ha van könyv, amelyet nem lehet elválasztani szerzőjétől, ez olyan. Szabó Dezső a legtisztább motorikus író: csupa mozgás, dráma, akció nemcsak a regénye, hanem minden mondata, az egész szófűzése, minden hasonlata, képe. Ha nem volna semmi külön eszmei hadakozás a könyvében (a könyveiben), mégis csupa harc, csupa mozgás lenne, a szülemlés minden mozgalmassága benne van, - a világ „bemegy” az ő érzékeibe, mint egy helyen a szobájáról írja, a témái „megrohanják”, mint a naplójában vallja. Ami küszködés, ami igyekezet, elintézetlen harc a stílusában látszik, mind ennek a következménye. Szabó Dezső stílusa néha nem csak úgy hat rám, mint egy diadalmas ember lesújtása, hanem úgy is, mintha valaki az izmai „békáját” tapogatná, hogy megvan-e még? Az egészség szinte tüntet benne, - s ez az egész, de megmondhatjuk: kevés reaktív vonás benne, ami nem tiszta pozitívum, zavartalan önkifejtés. Ez az – jelentőségében széttágítva – amivel korának, az abszolútum mellett a relatívumnak adózik. E jellegzetességében értem meg írásainak egész tónusát, állásfoglalásainak végsőségét: a szeretet és a gyűlölet pólusait, amelyeken ír s amelyeken hat, írásainak az idegekbe belegyökerező erejét, írásának és hatásának egyforma élményszerűségét. S itt értem meg például sokat „kifogásolt” erotikáját: irodalmi szabadságának heves bizonygatásában erősebben él szabadságával, mint talán akkor élne, ha nem bosszantaná és uszítaná a „padra tett kezű” kis illedelmesek riasztó példája. A tisztaságon, a helyénvalóság vonalain azért mégsem kalandozik túl, mint például amaz illedelmesek ismert ellenlábasai tennék. S az egészségnek, a teljességnek, a szabad lubickolásnak az a látszólagos túltengése, túlhangsúlyozása mind a föntiek csomójából kibogozott egy-egy szál. Ő az az Ady Endre, aki kinőtt a betegségéből, de – benne volt. Ő ebben is az a Magyarország, amely most következik, s amelynek most sokat kell beszélnie, túloznia, agitálnia az egészségről és az egészségért. Ez még nem az az egészség, amely a legtökéletesebb, mert nem is tud magáról, de – az életet nem lehet visszafelé csinálni, s a gyógyulás felé így kell nőni.

Valamiről még meg kellene emlékeznem. Arról, hogy Szabó Dezsőt sok mindenért, de főképp ezért a regényéért sokat támadták. A gyapjashajúak maradivá kiáltották, a tarfejűek anarkistává, közösen pedig következetlenné. Mindegyiküknek megvolt rá a maga kis egyéni (amott egyúttal faji) oka, - és ez Szabó Dezsőnek legszebb elégtétele. Minden szent magyarnak pedig, aki ma jövőnknek méltó harsonása, a nagy összeomlásig és fölismerésig egy kétségbeejtően fonák helyzetben kellett kísérleteznie, csalódnia, magát és másokat sebeznie, - s ez éppen a tegnapi magyar életnek legkeserűbb emléke, Szabó Dezső regényének éppen legfájdalmasabb témája.

1919

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 10-13.o.]