"MÍG MAGYAR VAN, FELTÁMADOK." - Szabó Dezső

SZABÓ DEZSŐ TAVASZA

(BEVEZETŐ EGY ANTOLÓGIÁHOZ)

Már 114 éve, hogy született és már 48 éve, hogy meghalt. Így hát közel fél évszázada, hogy vég nélküli sétáit rótta a József körúton ez a senki mással össze nem téveszthető jelenség: szürke öltöny, szürke kabát, ernyő és szivar, hatalmas pocak, dupla toka, alatta az elmaradhatatlan fatermörder-gallér, melyet a tízes évek óta már csak ő hordott Budapesten. Igen, valóban jelenség volt, intézmény: ő volt Szabó Dezső. Úgy tartozott a városhoz, mint a Parlament vagy az Erzsébet híd. Vadidegen emberek, akikkel soha egy szót sem váltott, ismerték őt és magától érthetődő természetességgel súgták egymás fülébe: - Nézd, ott megy Szabó Dezső. Ez akkoriban nem kívánt több kommentárt, széles e hazában hatalmas tömegek tudták, mit jelent a neve: hogy jelent nemzeti önbecsülést, kiapadhatatlan nemzetféltést, alku nélküli, ellentmondást nem ismerő szolidaritást minden emberi szenvedéssel, hogy jelenti a magyarság sorskérdéseinek legtisztább hangját. Mert minden mondata „sikoly volt a hátba döfött nemzet ajkán.” Vegyész nem láthatja olyan tisztán a kémcsőben lezajló folyamatot, zenész nem hallhat olyan tisztán egy akkordot, ahogyan ő érzékelte minden sejtjével és mozdulatával, hogy „magyarnak lenni mit jelentett”. Igazi próféta volt, az Istentől küldött nagy próféták nemzedékéből való. Évszázadonként ha küldetik hozzá mérhető.

Néhány éve annak, hogy Illés Endre egy kis írásában így vélte látni Szabó Dezső utóéletét: „Művei sorsukra hagyott szélmalmok. Don Kihotéjük meghalt. Hatalmas avarban gázol, aki írásait ma olvassa.” Szomorú szép mondatok ezek és nehezen lettek volna cáfolhatók akár öt éve is még. De az örök színjáték rendezője, a vén idő, nem törődik az emberek hitetlenségével, nem várja jóváhagyásukat: bármilyen nagy úr is ma a tél, a holnap a tavaszé. Mert Illés Endre avarjában gázolva nemcsak Szabó Dezső elfelejtett szélmalmait lelhetjük meg, de az avar közül kandikál felénk az első hóvirág is. Ilyen tavaszhírnök, hóvirág csokor lenne ez a könyv is: megmutatni az avarban állva, hogy tízszer ennyi avar sem változtathatja meg az ítéletet: tavasz jön, Szabó Dezső tavasza.

Válogatásunkkal a valóságközelibb, a reális Szabó Dezső- értékeléshez szándékoztunk anyagot adni. Az őt rugdosó lábak és köpködő igék az elmúlt négy évtized folyamán lényegesen több publicitást kaptak, mint a felelős és elfogulatlan értékelések. Hézagpótlandó állítottuk itt össze részben századunk legnagyobbjainak, részben tisztánlátni képes kisebbjeinek írásaiból ezt a válogatást. Nem rajtunk múlott – kizárólag technikai okokra vezethető vissza -, hogy nem kétszer, háromszor, esetleg négyszer ilyen vaskos ez az őt értékelő gyűjtemény. Az anyag hatalmas volta miatt a „teljesség igényét” még felemlegetni is komikus Szabó Dezső esetében. Nem, nincsenek olyan illúzióink, hogy egyetlen könyv bármit is pótolhat abból a kultúrpolitikai mulasztásból, amelyet az elmúlt évtizedek az irodalmi tisztánlátásunk ellen elkövettek. Ezt bepótolni nem egy antológia feladata, hanem tudatos nemzeti program kell, hogy legyen, amely az általános iskolai oktatástól kezdve az akadémiai véleményekig átrajzolja és gyökeresen átértelmezi a Szabó Dezsőről kialakított közhelyeket.

Ne kívánjanak tőlünk tehát lehetetlent, ne tekintsék ezt a könyvet másnak, csak annak, ami: egy antológia, ahol Szabó Dezsőről nyilatkoznak a legkompetensebbek, akik igazán ismerték őt személyesen vagy művei alapján.

114 éve született, 48 éve halott és ijesztően, képtelenül és abszurd módon kortársunk ő, mert senki jobban nem ismeri gondjainkat és kételyeinket, senki jobban nem érzi sebeinket, senki bölcsebb tanácsot adni nem tud, mint ő teszi ma is, dacolva halállal, avarral, rágalmakkal: Szabó Dezső tanár úr most is a Katedrán áll és amit mond, annak élét nem képes kicsorbítani néhány évtized ostoba rozsdája.

Élőbb, mint valaha, mert nagyobb szükség van rá, mint bármikor.

SZŐCS ZOLTÁN

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993), 5-6. o.]