"MÍG MAGYAR VAN, FELTÁMADOK." - Szabó Dezső

- KODOLÁNYI JÁNOS -

SZABÓ DEZSŐ

1.

Szabó Dezső ismét időszerűvé vált, talán sokkal inkább, mint valaha. Volt afféle lappangási korszaka, amikor megszakítva kapcsolatait lapokkal, könyvkiadóvállalatokkal, úgyszólván eltűnt a nyilvánosság elől. De akik számontartják a magyar szellem képviselőit, tudják, hogy dolgozik. Havonként megjelenő füzeteiben hozzászól a napi kérdésekhez, maró gúnnyal ostoroz, vagy ellágyulva mesél „életeiről”. Ő volt, aki napjainkban páratlan őszinteséggel s tiszteletreméltó merészséggel nyílt levelet intézett Darányi miniszterelnökhöz s kiöntötte keserűségeit, aggályait, fölemelte figyelmeztető ujját. Azóta egyre többen és többen látják: Szabó Dezső visszatért oda, ahol a legvadabb s legdöntőbb harcok kavarognak s íme, teljes fegyverzetével ront rá az ártó szellemekre, melyek Magyarországot fenyegetik. Előadásokat hirdet, ismét elfoglalta helyét az előadói emelvényen, csillogó szemek figyelnek rá, felszabadult indulatok dübörögnek felé a kicsattanó tapsorkánból... A magyar szellem e csodálatos alakja, íme, semmit sem fáradva az eltelt esztendőkben, semmit sem adva föl, semmit sem revideálva folytatja tovább.

Szereti önmagát holmi kivert bikához hasonlítani és sokan vannak, akik maguk is kivert bikának látják. Holott nem az. A kivert, magányosan törtető bikától elfordul az ifjú bikák rokonszenve, tudja, hogy gyengülő izmai nem állják meg többé a sarat, ha öklelésre kerül sor. Szabó Dezső sokkal inkább magányos gerilla, egyedül kalandozó harcos, amilyen annyi volt és van a magyarság minden rétegében. Hasonlít a régi törzsvezérekhez, akik elbolyongtak Spanyolországig, rettegésben tartva egész Európát. Hasonlít a török végeken portyázó vitézekhez, hasonlít Bocskay vagy Rákóczi fölkelőihez, akik Istenért és szabadságért nyúltak fegyverhez. Hasonlít a negyvennyolcas forradalom után betyárrá lett pásztorokhoz, akik kiszakítva magukat minden közösségből, de a nép rokonszenvétől, együtt érző aggodalmától és szorongásaitól kísérve vívták reménytelen csatáikat pandúrral és úrral. Méginkább hasonlít Zrínyi Miklóshoz, a költőhöz, az ő nehéz barokk egyéniségéhez, páratlan alakjához. Szabó Dezső egyedül bolyong a nádasokon és ereken-erdőkön, szereti bolyongását úgy feltüntetni, mintha kiűzték volna a társadalomból. A meg nem értett vátesz szerepében gyakran elsiratja saját sorsát, vagy keserű vádaskodással vágja kortársai szemébe. De, mondom, nincsen igaza. Kivert bikának lehetne neveznünk Berzsenyit, akit a Kölcseyvel való mérkőzés valóban letört és a néma pusztaságba kergetett. Szinyei-Merse Pált, a nagy festőt, aki körülbelül ugyanilyen sorsra jutott. De Szabó Dezső: nomád. Nomád harcos. Nem tűr semmiféle féket, szubordinációt és köteléket. Nekivág a hadakozásnak a maga szakállára, akár mezítláb, mint Rákóczi talpasai. Nekivág egyszerűen, mint szegénylegény, ötvenszáz pandúrt játszva ki vidám halálraszántsággal s vármegyék törvénytartóit zúdítva maga ellen.

Valóban nem köti őt semmiféle írott vagy íratlan törvény a maga törvényein kívül. Nem egyszer fölszedte sátorfáját, hogy örökre elhagyja hazáját, de mint a fel-feldobott kő, visszaszállt újra. Volt, hogy „megtagadta” magyarságát is. Ebben is magyar maradt. Voltak idők, amikor uralma alá vethette volna az országot – s eldobta magától az uralmat. Volt, hogy néhány hűséges emberén kívül, akik ugyanolyan portyázók voltak, mint ő, mezítlábas fanatikusai a magyarság jövőjének, nem volt mellette senki. Ilyenkor a szegények táplálták, akár a bujdosó betyárokat, este, a falu alatt a rekettyésben. Magányos ember volt világéletében, portyázó harcos, de sohasem volt egészen egyedül. Nézzétek Szabó Dezsőt, elég neki talpalatnyi hely, ahol lábát megvethesse s már harcot kezd ismét. Elég neki egy-két hívő társ és már hadakat teremt maga körül a semmiből. Egyetlen gesztussal elvet magától mindent: sikert, kiadót, pénzt, híveket s egyetlen mozdulattal hadakat, harcot, életet támaszt ismét. Mert mi, magyarok, nyomban fülelni kezdünk, ha halljuk a magányos lovas harci kurjantását, paripájának horkolását. És kinyitjuk riadtan bezárt ablakainkat, kigyújtjuk az eloltott világosságot s figyeltünk: jön-e? Verekszik-e? Győz-e? Szívünk együttdobog lopva patkójának dobogásával. És lám, innen is, onnan is megindulnak felé, anélkül, hogy hívna valakit. Nomád ő és nomádok vagyunk magunk is.

Nem igaz, hogy kivetjük magunk közül, aki mer és tud beszélni. Olyan bűneink, fogyatkozásaink nincsenek, amiket szó nélkül meg ne hallgatnánk, el ne ismernénk, be ne látnánk – s nem kövezzük meg, nem vetjük ki az igazmondót. Ha így volna, Szabó Dezső valóban kivert bika s nem ereje teljében lévő szilaj harcos volna. Mert vannak neki tulajdonságai, amelyek inkább taszítók, mint vonzók. Még csak nem is törekszik arra, hogy vonzó legyen. Ha valakit megutál, nyomban a szemébe vágja utálatát. Ha féltékeny, Isten és minden kisistenek legyenek irgalmasak ahhoz, akire féltékeny. Mások segítségét, hűségét elfogadja, mint nomád eleink az adót. Köszönet, vagy akár jó szó nem jár érte. (Gyakran éppen az ellenkezője.) Kíméletlensége határtalan, ha olyan gyengékkel kerül szembe, amelyek kiváltják megvetését. Megbocsátani nem tud, sem magának, sem másnak. Könyörtelen, irgalmatlan. És lám, mindent megbocsátunk neki, gondolkodás, kétség nélkül. Ha kell, odaadjuk utolsó falatunkat, egyetlen köpenyünket, menjen, verekedjék, győzzön. Vajon van-e még nemzet a világon, amely ilyen nemes, fölényes természetességgel, elnézéssel, együttérzéssel bocsásson meg valóságos, vagy vélt sérelmeket, bár még olyan fiának is, mint Szabó Dezsőnek? Amely olyan magától értődően mérje meg az értékeket, amelyek Szabó Dezső javára esnek a mérlegen, s kézlegyintéssel térjen napirendre tulajdonságok fölött, amelyek más, kicsinyesebb, kispolgáribb, fantáziátlanabb nemzet szemében örök bűnöknek számítanak? Ki emlegeti, hogy egyszer „román” akart lenni ország-világ előtt s elkeresztelte magát George Millé-nek? Ki gondol már a komor és szilaj kiáltványokra, melyeket könyvtára eladásakor és Franciaországba való „kivándorlásakor” a közvéleményhez intézett, Szabó Dezső nagy harcos, de nagy nép ám az ő népe is, mert harcosához méltón tud – mint mindig tudott is – viselkedni.

Azért mondom, olyan egyéniség, amilyen Szabó Dezső, sehol meg nem teremhetett volna. Csak azon a földön, amely ma is láthatatlan sátrakkal, bozótokkal, nádasokkal, rengetegekkel van borítva. Mert itt, ami polgári népség, polgári szemlélet akad, az éppen nem magyar. Olyan ország ez, ahol kiragyognak a szemek, ha a kényszer drilljére masírozók közé fütyköst vág valaki s azok rémülten szétrebbennek, kipirulnak az arcok, ha valaki szembeszáll a pénz, a közgazdaság „törvényeivel” s kihívja maga ellen a polgári józan észt, rikkantanak a torkok, ha fölfújt tekintély megrugdalva kullog el és pozíciójára hivatkozva törölgeti cilindeléről a sarat, mámor önti el a szíveket, ha az egész világgal fordul szembe egyetlen ember, a győzelem minden reménye híján. Kis nép vagyunk s tán ezért? Mert maroknyi seregeink élethalál közepette vágták keresztül magukat ezer és ezer éven át a túlerőn? És mert egész létünk itt, a Dunavölgyében örökös kockázat, kétség, véletlen műve? Kis nép vagyunk, s tán a kis népek bősz s vidám harciassága kél lángra bennünk, egy-egy magányos férfiú küzdelmében az egész nemzet küzdelmeit látván? Igen, ma már nem Szent István ispánja, Sebős veri Konrád hadait a Dunánál, Rábánál, Vértesnél, nem Álmos herceg parasztjai, nem Levénta és Vata fonotthajú legényei, nem Béla hadai, nem Bocskay, Rákóczi hadnagyai, nem Zrínyi és nem Görgey állanak szemközt hol Nyugattal, hol Kelettel -, mi mégis őket látjuk, őket, a felejthetetleneket. És mindazokat, akik egymagukban szálltak szembe ilyen-olyan úrral, hatalommal, ha a rend örve alatt szolgákká akart tenni bennünket – s ideig-óráig tett is. Ez Szabó Dezső rendkívüli erejének forrása. Ez a lelki együttrezgés, együtthadakozás, a gyengének a hatalmasabbal szemben való fölhorgadása minden igazán magyar szívben. Ő az az ember, akit, ha nem volna, föl kellene találnunk. Lehetőségei korlátlanok, mert minden korlátot lerombolt maga körül.

Amikor a nemzeti lélek szorongása ránehezedik az egész társadalomra, kortörténeti jelentősége van annak, hogy Szabó Dezső ír és az előadóemelvényről szól. És bár a múltban hadakozó kedvét nem egyszer töltötte ki olyanokon, akiket inkább támogatnia kellett volna, mondhatjuk, a nagy kérdésekben sohasem tévedett s amit évtizedek során kimondott, soha annyira időszerű nem volt, mint éppen ma. Lesújtó ítélete a magyar középosztály összetételéről, történelmi szerepéről és anarchikus lelkiségéről, parasztromantikája, amiből egyre biztosabb körvonalakkal bontakozik ki az új és szociális Magyarország körvonala, a magyar protestantizmusról mondott ítéletei, a katolikus főpapság magatartásának jellemzése, szellemi életünk idegenséggel fertőzött körképének megállapítása, közoktatásunk, népnevelésünk idegen lelkisége osztályuralomra való alapozottságának megmutatása, politikai mozgalmaink kábító zűrzavarának, tehetetlen hipokrízisének, idegenszolgálatának és szűklátókörűségének kegyetlen kielemzése, belső revíziónk elsikkasztásának s a külső revízió gyári propagálásának leleplezése, külső-belső idegenek a magyar lelkiségen való tobzódásának dantei képe, mind-mind megállja a helyét ma is. Húsz esztendő meddő csodavárása, alkudozása, marakodása, földhözragadtsága, gyávasága és cinizmusa tárul fel előttünk, ha műveit végiglapozzuk. Ha néhány nemzedék múltán valaki korképet fog festeni korunkról s belemélyed Szabó Dezső műveibe, felborzolódó hajjal, reszkető kézzel és rémülten elboruló tekintettel fuldokol majd s nem fogja megérteni, hogy maradhattunk meg a világnak ezen az egész embert, egész népet, egész lelket követelő foltján. És, sajnos, Szabó Dezső ma is ugyanazzal az indulattal léphet az előadói emelvényre, amivel húsz esztendővel ezelőtt, hogy dantoni viharát lezúdítsa hallgatóságára: még semmi sem változott. Brutális szavai ostorával ma is ugyanúgy vághat eleveneken és holtakon. Vitriolos gúnyja ma is ugyanolyan marón ömölhet törpe nagyokra és nagy törpékre. Sőt ma inkább, mint valaha. Az elsodort falu ma jobban sodródik a feudálizmus áradatán, mint valaha. Szellemi irányítóhelyeinken ma is azok állanak, akik az első véres írások idején. Csak éppen még szorongatottabb lett a nemzet helyzete, mint akkor volt, amikor Szabó Dezső harcait megkezdte. Bár kezünkkel érhetjük el a vágyva-vágyott testvéreket, akiket elszakítottak tőlünk, ma is éppen onnét fenyegeti létünket minden eddiginél nagyobb veszedelem, ahonnét Szabó Dezső is, mások is várták, de amelyre ő is hiába figyelmeztetett. Sőt, most még nyíltabb, szervezettebb belső szövetségesekre támaszkodhat a külső veszedelem. Most, most kell Szabó Dezsőnek bátrabbnak, kíméletlenebbnek, igazabbnak, nyíltabbnak lennie, mint bármikor volt! Most kell Dantonnál dantonibbnak, Zrínyinél zrínyibbnek lennie, most kell tudnia azt is, hogy a néma sötét ablakok mögül együtt érző szemek lesik harcait s várják a pillanatot, hogy síkraszálljanak azért a Magyarországért, amely álmainkban él. Tudnia kell ennek a minden más országban elképzelhetetlen, páratlan embernek, hogy, ha kell, titkon, névtelenül, a faluszéli rekettyésbe viszik el neki a kenyeret és bort, ha éhezik, a pandúrok terveit, ha üldözik, a biztatást, ha elfárad. Kezdjük megtanulni mi is, miként kell olvasni a sorok között, érteni a kimondott szavak ritmusából a következtetni hasonlatokból, szimbólumokból és szójátékokból. A tudat, amit hosszú esztendőkön át írással és élőszóval kialakított bennünk, s ami odaát is világossággal önti el a magyar ifjúságot a határokon túl, kezdi lepattantani az elfogultságok, kicsinyes érdekek, üzletességek, félelmek, reménytelenségek, idegen hatások szorongató kereteit. Igen, „a régi kereteknek le kell pattanniok”. Ezt a folyamatot már nem lehet megakadályozni. Mindnyájunk számára világos, hogy csak akkor maradhatunk fenn, ha valóssággá váltjuk az igazságot: magyarnak lenni annyi, mint szociális embernek lenni. Éppen a mostani időben vagyunk hajlamosak arra, hogy délibábok után fussunk és csodákat várjunk. Szabó Dezső új fellépésének nagy jelentősége az, hogy egyfelől leszaggatja a makacs csodalátók szeméről a hályogot, másfelől maga is csodát hirdet és csodatettre izgat. Csodatettre, ami köztünk, magyarok között sohasem volt csoda s aminek fennmaradásunkat köszönhetjük: a nomád hősiességre. Az egyén győzelmét hirdeti a tömeg fölött, a fantáziáét a számítás, a hősiességét a pandúri szervezettség, az igazságba vetett hitet az érdek hatalma, az önmagunkban való bízást a még oly hatalmas barátokban való vak bizodalom fölött.

A magyar szellemi élet e nagy szabadharcosa ismét porondra lépett s vidáman, dühösen, káromkodva és nevetve, gúnyolódva és el-ellágyulva hadakozik. Ne törődjék vele senki, ha forgolódásaiban társait, sőt önmagát is megsebzi. Ne kedvetlenedjék el senki, ha eredménytelenül átkozódik, hogy egyedül hagyták. Egyik fülünkön be, a másikon ki, ha társait is káromolja. Harca mindnyájunk harca. Az ő alakjában a megújhodni akaró, parazitáit lerázó, százszoros túlerővel is hetykén szembenéző, igazunkat az egész világ arcába vágó, kenyerén, szalonnán, vöröshagymán és csigerboron élő szabad portyázó harcost kell látnunk. Jaj lesz mindnyájunknak, ha ő elnémul. Jaj mindnyájunknak, ha őt is megkötözik, rabulejtik, mint annyiunkat. Mert ugyan ki állana a helyére ebben a megfélemlített vagy okosan igazodó korban, melynek legsivárabb s legreménytelenebb vonása, hogy a romantikát kiölték belőle...

1938

2.

Egy írót ünnepelünk ma, akinek egész lénye, pályafutása merőben különbözik minden más nemzet írójáétól s aki csak Magyarországon képzelhető el. Teste-lelke annyira ebből az országból nőtt ki, mint Tolsztojé az oroszföldből, Hamsuné a norvégből, Strindbergé a svédből, Jakobsené a dánból, Sillanpääé a finnből, Walt Withmanné, Dreiseré az amerikaiból, DAnnunzióé az olaszból, mint Mestrovicsé, a ma élő legnagyobb európai szobrászé a horvátból. Nem szükséges belekiáltani az „erdők hárfájába”, mint írja, hogy „magyar vagyok, magyar vagyok!” Nincs ma a világnak egyetlen pontja, ahol Szabó Dezső megszülethetett, kifejlődhetett s az övéhez hasonló pályát megfuthatott volna, mint Magyarország.

Különös keveréke ő a romantikának és a nyers realizmusnak, a szertelenségnek és a szigorú rendszerességnek, a haragos, elkeseredett támadásnak, és jóságos, ellágyuló megbékélésnek, a könyörtelenségnek és szelídségnek, a magányosságnak és körülrajongottságnak. Ellentétekből alakult összehasonlíthatatlan egyéniséggé, nem egyetlen oldalát, tulajdonságát, vagy táját jelenti a magyarságnak, hanem teljes egészét, mindazt az ellentmondást, amit a magyar föld, a magyar nép, a magyar lelkiség, a magyar sors jelent. Nem lehet rámondani, hogy bár erdélyi származású, az erdélyi lelket képviseli, mert az erdélyi lélek misztikuma mellett megvan benne az alföldi Kunság nyers realizmusa is. Nem lehet azt mondani, hogy a dunántúli lankák szelíd poézisét, pesszimizmusra hajló nyugatias szellemét képviseli, mint például Berzsenyi, vagy Vörösmarty, mert megvan benne annak ellentéte, a tiszántúli nyers önbizalom és nyakasság, a kálvinista opponálás szelleme is. Ami ellentét és szakadék ebben az országban ezer év óta meg-megnyílik, az mind benne van Szabó Dezsőben.

Nemcsak író, hanem több: próféta is. Mert a régi földönfutó, társadalmon kívülrekesztett, szent magányban elmerült próféták tértek így be a királyi városba, ahogy ő száll le írásaival elvonultsága hegyéről a társadalomba, azok állottak így a király elé s mondták szemébe kíméletlen őszinteséggel véleményüket a nyelv és költői ritmus hatalmas áradásával, ahogy ő vágja szemébe írásait hivatalos és nemhivatalos hazájának és hatalmasságainak a maga gáttalanul áradó szavaival, hömpölygő mondataival. S mint ahogy ujjal sem mertek nyúlni a prófétához, a szent emberhez, úgy nem nyúl senki Szabó Dezsőhöz, sem a hatalmasság, sem a nép, mely visszafolytott lélegzettel, gyakran elborzongva önbűneit tág szemmel szemlélve áll körülötte. Indulatait nem fékezve, ostorait soha tétlenül nem lógatva prófétál húsz esztendő óta s ez alatt a két évtized alatt, kezdve a kommün idején megjelent Elsodort falutól máig, a Füzetekig, mindig szembenállott a világgal.

Szabó Dezső, mondjuk meg egyszerűen és világosan, tagadja ennek a mai Magyarországnak formáit, de rajongóan, körömszakadtig igenli a magyarság lelkét, hivatását, életképességét és csodálatos belső értékeit. Nincs úgyszólván egyetlen életformánk, amely megnyerné elismerését. Ostorozza földbirtok-rendszerünket, kárhoztatja a magyar fajta hátrányos helyzetét az itt élő idegenekkel szemben, hibáztatja közoktatásunkat és nevelési rendszerünket, meghiányolja a magyar református egyházat, lángoló szót emel ipari munkásságunkért, ostorozza a háború előtti országvezetést csakúgy, mint a háború utánit, kikel középosztályunk közönye, szellemi lomhasága és önérzethiánya miatt, figyelmeztető kiáltással ébresztgeti nemzetünket a reáváró külső veszedelmek meglátására és intésére, maró gúnnyal csúfolja ki a nyárspolgárság, a félénkség, a kicsinyesség szellemét, s egész lényével, minden moccanásával tiltakozik a magyarság szétdarabolt állapota ellen. Ez azonban még mindig csak puszta tagadás, vagy mondjuk ellenzékieskedés volna. Szabó Dezső azonban mindig elhárította az egyéniségétől olyannyira idegen hiú kritikusi fölény pózait, amelyek pedig, jaj, be sok magyar írótól elválaszthatatlanok! Nem ül föl sem az irodalmiság előkelő székébe, hogy onnét fitymálja le hétköznapjainkat, vagy a profanum vulgust, nem hivalkodik „európaiságával”, nem mutatja fel minduntalan sem az angol, sem a francia, sem az egyéb példákat. Mert a tagadás és megtagadás, a kárhoztató ítélet negatívuma mellett megvannak az ő megdönthetetlen pozitívumai is s ezek egytől-egyig magyar talajból, magyar múltból, lelkiségből és szükségletekből nőttek ki. Amikor például a magyar fajta hátrányos állapotát ostorozza, rámutat az eszközökre is, amelyekkel uralmi helyzetét visszanyerhetné. Az elvetett nevelési rendszer helyébe használhatóbbat, korszerűbbet, magyarabbat és egyszerűbbet helyez, s egyházainkat korholó szavakkal illeti, rámutat arra is, mi az a lényeg, ami igazi mivoltunkat jelenti s ami a magyarság felsőbbrendű közösségében méltó szerepet juttat neki. Ha szót emel a munkásság jogaiért, ez nem tetszetős, ma szinte elengedhetetlen kritikai álláspont nála, hanem a magyar dolgozó tömegek sötét sorsának mélységes átérzéseiből fakad s nem áll meg a puszta bírálatnál, hanem új gazdasági rendszert is felmutat a mai helyett. Ami a magyar politikát illeti, akár a háború előttit nézzük, akár a háború utánit, bizony be kell vallanunk, neki van igaza. Nem kápráztatják el sem a mai sikerek, sem a tegnapiak, aminthogy Ady Endre szemét sem kápráztatták el a világháború fantasztikus magyar katonai erőfeszítései, sőt sikerei. Szabó Dezső távolabb lát a napi politikánál, sub specie aeternitatis szemléli a magyar sors mindennapi mozdulatait és kezéből sohasem ejti ki az egyetlen megbízható mértéket: történelmi múltunk tanulságainak, a magyar nemzet évtizedes múltjának törvényeit.

Ilyenformán Szabó Dezső, az örökké opponáló, mindent magasabb szempontból szemlélő írópróféta, prófétaságához illően, sohasem tartozott a hivatalosan elismert irodalom nagyjai közé. Kívülmaradt a hivatalos irodalmi és társadalmi élet sáncain, kívülmaradt irodalmi társaságainkon is. Ezek a keretek szűkek is lettek volna az ő korlátlan és korlátolhatatlan egyéniségének. Hiszen a régi próféták sem élték le életüket az írástudók előkelő csarnokaiban, nem sétálgattak tökmagot vagy főtt babot rágcsálva az udvari méltóságok társaságában, aminthogy öltözetük is szőrcsuha, táplálékuk is erdei méz meg bogyó volt. Hivatalos társadalmunk és politikánk képviseli a lehetőségeket, tehát mindazt, amit tenni lehet, Szabó Dezső és a nép a szükségleteket, tehát mindazt, amit tenni kell. Bizony, ritkábban lehet azt tenni, amit tenni kellene. Szabó Dezső azonban tökéletesen tisztában van küldetése természetével. Sohasem áldozza fel azért, amit tenni lehet, azt, amit tenni kell. Mert a nemzet létének, fennmaradásának parancsai akkor is megmaradnak és követelőznek, ha mi már nem leszünk. És íme, ezen a ponton értjük meg Szabó Dezső egyéniségének romantikus vonásait, de ugyanitt válik világossá az is, miképpen kollektív lélek ez a látszólag gyakran szertelen, nagyonis egyéni egyéniség.

Sohasem írt le egyetlen sort sem csak azért, hogy „irodalmat” alkosson, szavának, mint a régi varázslókénak s mint az egyszerű nép beszédének is, mágikus erőt tulajdonított. Az ő pályafutása s hatalmas művének tömege bizonyítja legjobban a primitív igazságot, hogy a szó: cselekedet. Ha kimondjuk az igazságot, ezzel elindítjuk a maga útján, hogy feltarthatatlanul valósággá váljék. Ha kimondjuk a hazugságot, realizáljuk azt s eleven testet-lelket adunk neki. Szabó Dezső egy olyan Magyarországot hordoz szívében, amilyennek az igaz, erős, szociálisan elrendezett, szabad és magyar Magyarországot látni akarjuk. Szentül hisz benne-, s hite egy pillanatra sem ingott meg soha – hogy a szívében dédelgetett, igaznak tudott, kimondott és leírt ideális Magyarország a szavak varázsából életre kél, megvalósul, fölépül. Senki se látja olyan leplezetlenül az ellenálló hatalmakat, mint ő. De ő ezekkel a hatalmakkal szemben beállítja az akaratot, az életnek, tehát az igazságnak szent, megtörhetetlen akaratát. Ebben van az ő optimizmusának gyökere. És ez magyarázza meg rendkívüli nevelő hatását is, mellyel az ifjúságot maga köré gyűjti, átalakítja, felbátorítja, harcrakésszé formálja. Az ifjúság forró ideálizmusát szítja fel, amikor a legmagasabb feladatokat tűzi elé: az emberi sors esendő mivoltának legyőzését a nemzeti sors örökkévalósága által, a halál és pusztulás erőinek megtörését az eszményekben való törhetetlen hit által s a magyar nép felemelésének akaratával. Senki sem tudja úgy szuggerálni az ifjúságnak, mint ő, hogy a nagy számok túlsúlya eltörpül a nagy értékek magasságának ragyogása előtt, hogy a hősi magatartás az egyetlen reális magatartás a magyarság számára s hogy egyetlen hősi erőfeszítés sem hiábavaló, még ha reménytelennek is látszik. Az ifjúság, ha nem csupán évei száma, de lelke szerint is ifjúság, semmire sem hajlamosabb, mint a hősi magatartásra, a reménytelennek látszó feladatok vállalására. Hogy ez a bátor, sőt vakmerő szellem ifjúságunkban jobban él, mint valaha, hogy van egy-két nemzedékünk, amely minden merész nemzeti feladatra bármikor vidám szívvel vállalkozik s nevetve néz szembe a bennünket körülvevő ezer veszedelemmel, az Szabó Dezső nevelő hatásának eredménye.

Szabó Dezső ma hatvanéves. De olyan ma is, mint ezelőtt húsz esztendővel, vagy küldetése megkezdésekor. Nincsenek esztendei, csak feladatai vannak. És ő méltó e feladatokhoz.

1939

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 67-73.o.]