"MÍG MAGYAR VAN, FELTÁMADOK." - Szabó Dezső

 

- Németh László -

SZABÓ DEZSŐ

 

 

 

I.

 

A csillagok türelmesek. Kiállsz alájuk és lehetsz poéta vagy tudós. Hágcsót fonsz a sugarukból és kikapaszkodsz a végtelenbe vagy fogod a műszereidet és spektrumuk hézagaiból következtetsz a testüket környező gőzkör fényszűrőire. Állandók ők és távoliak, eltűrnek téged is, mint a világmagányt. Legföllebb hunyorognak. A viharba azonban nehéz belekiáltani. Ha szembeállsz vele: a szádba fú; ha hátat fordítsz neki: fölkap s kőnek röpít. Zsarnok ő, eltépi eszközeidet s beléd dögleszti igazságaidat.

 

Szabó Dezső a magyar élet harcos eleme. Itt fú melletted s amikorra kritikussá szedelőzködöl: csavar, ránt, ingerel. A vele foglalkozó cikkeket gyűlölet és rajongás, megmart önérzet s a kormányzóság-leső Sancho Pansák számítása inspirálja. Don Quijote feluszította az elemeket és az embereket, süvöltésben és hajlásban érezheti erőnek magát. Gyűlöltök vagy szerettek, ordítja bele a világba. A leghiggadtabbra kendőzött véleményetek mögött is begörbült karom vagy kitárt ölelés feszeng. Ahol én vagyok, nincs kritika, csak vád és védelem.

 

Két éve halogatom ezt a tanulmányt. Amióta tanulmányokat írok. A mesterségem sokféle emberrel szembedobott, de egy szenvedéllyé konokosuló hidegség megóvott az elfogultságtól. Az ellenség előtt levettem s mással is levetettem a kalapot s a barátban is megmutattam a dilettánst. Nem volt ez hőstett, csak munka, mint az asztalosnak a gyalulás. Szabó Dezső előtt azonban félek az indulataimtól. Mert ezek az indulatok nem az életbe állt harag- és szeretet-berendezkedései, hanem a bennem fejlődő életcsír szava, a felelet után elindult kérdés, a múltammá rétegződött forradalmak echózása. Megölhetem-e magamban a medikust, aki kétheti menzajegyén vette meg a Csodálatos élet-et? S elnémíthatom-e a lázadó tanítványt, aki oly csalódottan dobja el rajongását, mint tömegszuggesztióból kiváló, önmagáért szégyenkező balek. S ha csak egyszer lett volna mámor és katzenjammer. De évente berúgtam tőle s évente kijózanodtam. 18. és 24. évem közt Szabó Dezső-párti és Szabó Dezső-ellenes szakokra tudom az életem osztani.

 

Nem magamért, de az ifjúság nagy résziért írom le ezeket a sorokat. Ady verte föl bennünk az emberséget: ő fakasztotta föl érzéseinket, az ő mitológiája szállta meg hajnal-ködként világra eszmélő érzékeinket. De Szabó Dezsővel küzdtünk a világnézetért. Az ő koncepciója elsősorban az ifjúságnak volt tízparancsolat. Ady verseit, képeit a gyermek is megértheti. De az egész Ady-szövevény mégis a nagyon fájdalmas, igaz, kiforrt férfié. Szabó Dezsőben azonban összegezve találtuk, amit mi a világból kapisgálni kezdtünk. Világképe minden helyzetben állásfoglalást jelentett, rendszere öntött szövet, amelyet nem lehet szálanként megbontani. El kellett fogadni vagy el kellett rúgni. Elfogadom, elrúgom. Egyszer, ötször, tízszer. Lehetek-e ezzel az emberrel szemben kritikus? Emelhet-e az ember az apjára bonckést vagy pszichológiai szempontokat?

 

 

 

II.

 

 

A következetlenség vádja az, ami a legméltatlanabbul szegődött Szabó Dezső árnyékává. Persze sok mindent nevezhetsz következetlenségnek. Ma egy tabáni kiskocsmában borozol, holnap egy zuglói butikban. Ma a radikálisok forgatnak zászlójukul, holnap a keresztényszocialisták. Ma Kohn vigécnek mondod, hogy arcátlan tolakodó, holnap Svinkszhakl tisztelendő úrnak, hogy a hasán domborodik ki az áhítata. Ezek is következetlenségek. Az írói következetlenség azonban nem ilyen. Amilyen vismajor az író számára a szellemi butikok akármelyike, éppoly kevéssé lehet felelősségre vonni azért, hogy a politikai lebujok melyikében iparkodott egy kis életet melegíteni maga köré. Nagy naivitás Gullivertől azt kívánni, hogy respektálja a liliputik mérföldköveit és határoszlopait.

 

Szabó Dezső következetessége meghökkentő. Organikus következetesség ez, amilyenre csak a tölggyé sarjadó makk s az emberré burjánzó pete képes. Tanulmányai két kötete csaknem egésziben idézhető bizonyíték. Ha öt-hat évvel Az elsodort falu s a Csodálatos élet megjelenése után írja meg ezeket a tanulmányokat, nem védhette volna ily világosan műveit, mint öt-hat évvel a művek megjelenése előtt. Érdemes a Falu jegyzőjé-ről írt méltatását elolvasni: Az elsodort falu apológiája ez. A realizmussal szemben egy felsőbb fajta ábrázolásmód jogosultságát hangoztatja, amely részleteiben talán torzít, de egészében mégis az igazságot fejezi ki. Védi az igazi irányregényt, amely megéleti, szinte belénk mérgezi a művész társadalmi meggyőződését. S kitűzi művészete célját, elsősorban nagy művésznek kell lenni, de azontúl nagyon kell szeretni s nagyon gyűlölni. Az ifjú Zolában a tömegábrázolót s a kollektív szeretetet mutatja fel az egyénire-vak s a nem-művészi vádjával szemben. Vitába száll Babitscsal, aki Aranyt arisztokratának minősíti a nyárspolgár Petőfivel szemben. Az igazi arisztokraták a gyors elhatározás hősei, akik percek alatt oldják meg, amin mások éveket hamleteskednek. Megveti az elefántcsonttorony-arisztokratizmust. Szélsőséges példákat hoz fel, mivé ficamítja a túlhangsúlyozott egyéniség az embert. A nagy költők mindig az örök banalitásokat dalolták. Nem betegedtek külön „én”-né, hanem a kollektív élet hömpölygésinek voltak legszélesebb medre. Az individualizmus csődbe jutott. A nagy középkori közösséget a Luther-Descartes-Rousseau folyamat a legszélsőbb anarchizmusba oldta. Itt az ideje, hogy a széthullott emberiségnek új egységet találjunk, a jó kenyér, jó munka, jó szerelem egységét, mindegy, hogy kommunizmus, kereszténység vagy akármi ölel bennünket össze. A magyar faj se egy párt jelszavaiba csimpaszkodjék, életerőnknek kell újra földuzzadnia s akkor minden magyar keret magyar bőségnek lesz csatornája; protestantizmus, katolicizmus, demokrácia, szocializmus, mind a mi faji érdekeinknek válik faltörő kosává. De nemcsak általános elveit szögezi le itt végérvényesen. Merev, erősen egyéni ízlését nagy írók újraértékelésében kodifikálja. Berzsenyi titán lesz, aki erőszavakban tobzódja ki erejét. Petőfiben az irreális elemeket nyomja előre a reálisokkal szemben. Fölfedezi az egy-szakadású Salgó-t és Tündérálmot. Az Apostol a magyar epika egyetlen reprezentatív alkotása s a Homér- és Osszián-féle versek nyomulnak a Petőfi-líra élire. Mintha csak ceruzáját faragó regényíró számára készítené elő ezekkel az újjáértékelésekkel az emberek szemét-fülét. Adyt teljesen félremagyarázza: egy elő-Szabó Dezsőt farag belőle, s ha Adyt utóbb ismételten hozzákenték, a tulajdon Ady-hamisító (Ady sztereotíp tragikumba törő) arcképének köszönheti.

 

Első novellái (Napló és elbeszélések) bizonyos fokig az André Gide-i sotie rokonai, bár a pátosznak és elérzékenyülésnek több kibúvót hagynak. Gulliver-Don Quijote műfajnak lehetne nevezni. A valószínűtlenség merész abszurditásiban ütköznek ki a bizonyított igazság élei. Hol szilaj életparódia, hol a szelíd dolgok zsoltára, hol hősi nekirugaszkodás. Hangja és nyelve már itten több-hangszerűvé válik. Van külön gúnyolódó, szavaló és simogató hangja és stílusa, aszerint bocsátja szét őket, ahogy gyűlölete, szánalma vagy saját kozmikus helyzete sarkallja. Stílus-ötletei kifogyhatatlanok. Kétségkívül azok közé a nótafák analógiájára élcfáknak nevezhető emberek közé tartozik, akikre Freud hívta fel a figyelmet. Nemcsak jellemzései, de a képei, metaforái is jórészt élcek, még az igekötők fölcserélgetéseiben, igévé csavart névszóiban is van valami élcszerű s ahogy a konkrétot az absztrakthoz, a kézenfekvőt a távolihoz veti, az sem ment minden élc-csiklandástól. Hasonlatai nem fedő hasonlatok, mint pl. Goethe hasonlatai, hanem egész távolról érintők s mégis a dolgokat ellenállhatatlanul leleplezők. Van benne (horribile dictu!) valami Karinthy-szerű, de ez a Karinthy a Berzsenyiek komolyságával. A magyarokhoz és A közelítő tél mimikájával mondja el élceit. Hatott-e magyar író nyelve valaha ennyire újnak, mint az övé? Mondatai belénk ragadtak, elfeledt képei a tollunk alá járnak kísérteni. Hazudik, amelyikünk azt mondja, hogy nem tanult tőle.

 

Ez a hatalmas hangszerelésű nyelv, ez a teljes állásfoglalást jelentő világnézet telített szikraindító: művet vár, amelyben kisülhessen. Ez a mű az embert izmai eposzában fogja bemutatni. Elébb azonban dobjuk ki magunkból az atavisztikus felünket: Hamlet-Szabó Dezsőt, akit a jövőben görcsösen letagadunk. A Nincs menekvés örök bizonyítéka a Szabó-oeuvre csináltsága, félőszintesége, s magának a Philadelphia-kávéház halhatatlanság-kirakatába kitett Szabó Dezsőnek a maszk-volta mellett. Egy öngyilkosságra ítélt férfi meddő kapaszkodása ez a könyv az élet felé. Komponálatlan, de szép. Csak hazug ürügyökön át meri kigyónni az igazi fájdalmat, mégis olyan őszinte sorai vannak, amilyeneket ez az eposzokra buzduló toll később alig mert leírni.

 

A Nincs menekvés-sel ki is dobtuk magunkból a hullát; itt az idő: felroboghatunk az élet porondjára. Az elsodort falu Szabó Dezső egész életét kimondó, legjelentékenyebb műve, a magyar irodalomtörténetből ki nem fakítható remek. Egy zuhanó s egy életre talált emberpárban az egyetemes és a magyar élet szintézise. Farkas Miklós író Farczády Judit elzüllő papleány, két csodálatos virága az elítélt vérnek, eltipródnak s mint élő hullák oszlanak fel a háború tébolyában. A parasztnak visszaállt Böjthe János azonban, távol a város és kultúra nyavalygásaitól, megtalálja az egészséget: a jól folyó reflexek boldog nyugalmát, elveszi Máriát, a tehén szemű, anyának való parasztlányt s a győztes egészség s a magyar építés eposzát zsendíti az elsodort falu romjai fölé. Minden magyar problémát fölkavar, minden társadalmi osztályt felmutat. Először veti fel a „faji gondolatot”. Az erősebbek versenyében a csodákra született, élhetetlen magyar alul marad. A középosztály egy buta idealizmus pórázán urak kutyája s a vezetéstelen nép otromba bűnökben tékozolja gyönyörű erejét. Tett akar lenni ez a regény. Kard, amelynek a hegye a történelem örök bűnei felé mutat.

 

A regény a Tanácsköztársaság derekán jelent meg s ha semmi, ez az egyetlen tény is bizonyítja szerzője erkölcsi bátorságát, imponáló félemlíthetetlenségét. De ha már a regény is tett, mi lesz a szónok-Szabó Dezső? Az ellenforradalom egyszeriben élre kavarja Az elsodort falu íróját. Szabó Dezső harcot indít a demokratikus Magyarországért. Amilyen gigászi volt ez a vállalkozás: a vidéki tanári szobákban készült író-ideákkal egyedül ereszkedni a politikai érdekek hinarasába: éppoly elkerülhetetlen volt a szárnytörés, a kiundorodás. Az író teremthet politikusokat, de nem lehet politikus, ahogy a matematikai képlet sem lehet fizikai műszer, ha a műszer iparkodik is a képletet értékesíteni. Szabó Dezső, aki csak az imént volt kénytelen a kereszténységhez modellálni harcos múltját, szembefordul a tulajdon szavait most már ellene gajdoló haddal, lesz zsidó-gyalázóból sváb-gyalázó, keresztényből pogány. Van ebben a vergődésben valami tragikomikus. De aki szív és nem cinizmus, annak meg kell értenie ezt a kísérletet. A költő, a leszállás Ikarusza, akkor törik össze, amikor az élet öklös realitásaiba bocsátkozik. A legunalmasabb igazság ez, de Szabó Dezsővel, a banalitások költőjével szemben megkockáztathatjuk ezt a banalitást. Ő maga persze nem könnyen vonja le a tanulságot. Egy olyan tanulságot, amelyen egész életünket elhibázottnak látjuk, sosem vonhatunk le. Folyóiratot indít, a magyar demokrácia folyóiratát, de maga kénytelen teleírni a vezércikktől a szerkesztői üzenetig. Elítélik, eladja a könyvtárát s bejelenti, hogy örökre kivándorol. Sajnos, Magyarország nem könyörgi vissza géniuszait, s ő maga hozza vissza második nagy társadalmi regényét: a Segítség-et. A Segítség az elkallódásra ítélt magyar tehetség vad felhorkanása, a középszerűség, csúszómászó-érdek s idegen hódítás összefogása a faj bölénye ellen. Gyönyörű részletei ellenére sem közelíti meg Az elsodort falu-t. Az elsodort falu a harcos élettől távol íródott, távlata van, igazán nagyvonalú. A Segítség azonban egy indulatos ember bosszúalkalma, paranoiás beállítások, dührohammá egyszerűsödő jellemzések, érdektelenné torzított figurák, s kamasz-erotika pecsételik összevissza.

 

Szabó Dezső, a politikus, elmondta a magáét. Elhagyatottsága lassan fölenged, erkölcsi bátorsága kamatozik, az ifjúság jó része mellé áll, hatása óriási, politikai koncepciója az emberek vérivé kezd válni. Kár, hogy életvízióját nem tudta egy hatalmas, mindent elmondó költeménybe foglalni. A Csodálatos élet-nek súlyos szervi hibái vannak. A világgá tévedő, mesébe kanyarodó, s csalódásából hazapottyanó Szabó Pista históriájában nem igazolható az egyes részletek óriás stílus-különbsége. A férfikor álomszerűsége patologikus zűrzavarba foszlik, maga a regény-eposz is hamis műfaj: előszók, utószók és ellenkritikák sem emelhetik Az elsodort falu mellé. Novelláiban (Jaj; Ölj!; Tenger és temető) a sok ötletre épített és érdektelen közt sok igazán nagyszerű van: halál, születés, szenvedés, szerelem szinte zenekarra szerelt, mesétől függetlenülő melódiái zokognak, ujjonganak, döbbentenek itt. Úgy érezzük: a közeledő öregség árnyékában itt adhatná Szabó Dezső második főművét, amely az lenne az ő életgondolatának, ami „faji gondolatának” Az elsodort falu volt.

 

 

 

III.

 

 

A nagyság előfeltétele a lemondás. Az irodalom roppant kerítő; ezerféle beteljesülés huri-fátylát lebbenti elénk; de az írónak rá kell találnia a maga menyasszonyára s hagyni a paradicsomot. Szabó Dezső már első írásaiban legsajátosabb elemeire pároltan jelenik meg. Fénye csak bizonyos rezgésszámú sugarakból áll, hangja sosem csuklik át idegen dallamokba. Első pillanatra talán szegényes is ez az eposzok felé induló felszerelés. Néhány egyszerű igazsága s néhány agyonismételt témája van. De az igazságai korlátlan burjánzásra képesek s egy-egy víziójában nagy regényei zsúfolódtak össze.

 

Érdemes átszaladni a negatívumokon, mi mindenről mondanak le már a tanulmányok s a Napló és elbeszélések. Nem kell neki az életmajmoló, kicsinyes realizmus, de nem kell a laboratórium-szagú pszichológia sem. Nem kellenek az egyénné betegedő ember fintorai, de megveti a társadalom kipécézett nyavalyáin élősködő szociális irodalmat is. Flaubert nyárspolgár káromkodó, de az apriori irány-regény naiv svindli. A szépirodalomban egy egészen szűk, rokontalan s jövőtlennek tűnő műfajban veti meg a lábát. Mivé duzzadhatnak az ő élettől elszakadt novellái, hová feszítheti a heroikus világgúny és kozmikus, szavaló gesztusok vad összevillódzását? A Móricz-Mikszáth hagyományokon nőtt ember idegenkedve húzódik vissza ezektől az írásoktól, annyira nem az ember-élet, hanem az egyéni gesztus fejlik ki bennünk. Túlredukáltak ezek a novellák s mégis bennük Az elsodort falu ember- és képmitológiája. Szabó Dezső ezekben az első írásaiban mert bátor lenni önmagához s ez a bátorság kamatozott munkái hasonlíthatatlan különhangúságában.

 

Ezt az önmagához való bátorságot csak hatványra emelte heroikus igazság-felfogása. Az élet markos igazságok kötélhúzása, írja valahol. A lojalitás önmagunk elleni bűn: letörjük vele tulajdon éleinket. „Így is jó, amúgy is jó” tutyimutyiságába oldjuk a látásmódunkban adott igazságot. A szelekciót, a tompítást majd elvégzi az élet: mi legyünk kérlelhetetlenek és nyersen a magunk törvénye szerintiek. Az élet majd odarakja állításaid elé a „Szabó Dezső így gondolta” megszorítást, de ha már magad is „én így gondoltam”, vagy „nemde, ti is így vélitek” megszorításokat habogsz, kinek lesz igazság az igazságod? Mondd azt, hogy így van s minél inkább magukhoz akarnak magyarázni, annál dacosabban húzódj vissza önmagadba. Jobb, ha gyűlölnek, mintha magukévá nyálaznak. Félre a megértés óvatos tipegéseivel. Minden nagy szellem egy-egy Napóleon, egésziben oktrojálja magát az emberekre. Szabó Dezső irodalomfelfogása a mitológiák barbárságával hősi. Mint hímoroszlánok a nőstény barlangja előtt, vad elszántsággal rontanak egymásnak a szellem nagyjai, amíg az utolsó győztes maga nem marad. Egy kornak egy igazsága van, s az igazság mindig egy emberben teljesedik be. A szellem fejedelmei úgy váltják egymást, mint a koronás fejedelmek. Szabó Dezső gőgösen mar el maga mellől minden feléje hajló más meggyőződést. Csak esküdni lehet rá, vagy ellen ágaskodni. Egy igazság van: az ő agykérge szerinti; neki más nem adatott, neki ez az abszolút. Ami nem ez, az hazugság, abba neki bele kell harapnia. Jellemző, hogy sosem méltányolja (vagy legföljebb irodalompolitikai fogásból s igen gyengén) írótársaiban a műveiket létrehívó elmemunkát, mindig csak az igazságaikat. Nem az a rossz író, aki rosszul ír, hanem aki hazugságot ír. Nem méltányos, de csak azért, hogy méltánytalanságában is önmagát rögzítse le. S tagadhatatlan, hogy ez előre megfontolt, következetesen kifejtett méltánytalanság nagy erőforrás. Szembe szökkenti alkatunkat, újra és újra aláhúzva vonásainkat. Élt-e szuggesztívebb magyar író, mint ő? A méltányosság lepleket aggat ránk, de a kíméletlenség lemeztelenít.

 

Csak természetes, hogy az ilyenfajta szellem kettészeli a világot. Mint eleven Utolsó Ítélet, jobb és bal felé sodorja az élő s holt dolgokat. Fölhelyesel és elmarasztal, nincs közömbös előtte. Amihez hozzáér, megmoccan, fullánkot hegyez, vagy cirógató ujjakat nyújt. Az indulat indukciója ez. Szeretet és gyűlölet sarkai felé rohan szét benne a világ, mint árammal átjárt sóoldatban a fém- és savmaradék. „Angyalok harca”: rosszá és jóvá felhúzott dolgok harapnak egymásba s ez a harapás nem marad teoretikus, ott sikolt az utolsó jelzőben is. Nincs itt gondos lélekrajz: valóságrekonstrukció. Az emberek mint fantasztikus árnyak vetődnek el a jó és rossz felé. Nincs itt bőrrel kendőzött és hússal kipárnázott élet, csak az élet Szabó Dezső-i bordázata.

 

A csók és jajvilág örök csatajelenete ez az oeuvre. Indulati kétirányúság válik benne koncepcióvá, szerkezetté, nyelvvé. Ölelésre vicsorított fogak közt egy szelíd nyak véres vonala, a sompolygó aljasság dögbogár-számítása, vértezetlenségükben értelmetlenül lelőtt emberóriások, a sértett érdek beszakadó farkasvermei. S e tusa fölött konok trombiták fújják: a civilizáció szifilizáció, a lélek ostoba luxus, az idealizmus öngyilkosság, esztétika és irodalom a beteg világ pörsenései; csak az egyszerűsítő élet, a jó kenyér, a reflex élet nagy összemelegedése a jó. Regényei szerkezetében is ez a csata-vízió üt ki. Nem az egyember lelkének geológiai rétegződését figyeli, nem egy társadalmi csoportot kavar föl egy megmutató epizódban: minden regénye az egész „életfrenézis”. Emberek százait kavarja, torlaszolja. Ami más regényben az egy emberre valló vonás, az őnála az egyén. Minden alakja csak egy fintora, mosolya, ölelése, ökle az életgabalyodásnak. A dolgok egymás mellett történnek s mégis összekomponáltak az indulat mozgalmasságában. Irtózik minden kicsinyestől: nem rendez dialógusokat, nem bújik el az emberek mögé. A jóságuk vagy rosszaságuk fülinél fogva rángatja elő őket s úgy mutatja be: ez ilyen gazember, ez olyan anyacsók sóvárgó gyermekember, nekik csak rá kell egy mondatot bólintaniuk. Nyelve és ábrázolásmódja is ilyen. A rossz felé kérlelhetetlen gúny: néhány vonásra redukált embereiben csak a gonoszságmasinát leplezi le, csak a szörnyeteget vagy a majmot kaparja ki belőlük. De a kíméletlenségnek ez a paroxizmusa villámgyorsan vált át az elesetteknek, szépeknek, törékenyeknek szóló cirógatásba s ilyenkor egy kék szemmé, fehér kézzé olvad az ember s becézés és szánalom fuvolája a nyelv. Ember ő, az egyik kezében vipera, a másikban virág.

 

A legősibb mese-ösztön nyúlt ki ezekben a regényekben. Az igazságtevő királyfi indul el, hogy aljasságukkal tapossa vissza az aljasokat s gyöngédségükkel simogassa vissza a gyöngédeket. Akármi a véleményetek róla: van ebben az egyszerű indulati gesztusban valami nagyvonalú, rögtön beléáramló, beethovenin szabadlendületű. Valami az igazságkereső gyermek első heroikus fölbuzdulásából.

 

 

 

IV.

 

 

„Nem azt kell nézni az íróban, ami nincs benne, hanem ami van.” Igaz, de a nincs éppúgy hozzátartozik a vanhoz, mint tengerhez a partja. A tehetség korlátai: a tehetség terjedelme. Méltatás és bírálat voltaképp csak hangsúlyváltásban különböznek: az egyik belülről, a másik kívülről nézi ugyanazt a dolgot: egyik a kiterjedést, másik a bebörtönzöttséget látja. Ha az ember sokat olvas, hajlandó azt mondani, hogy a nagy írók hibái azonosak erényeikkel. Ez paradoxon, de Szabó Dezső esetében a paradoxon megér egy igazságot. Ugyanaz a korlátozottság, amely a legnagyobb ereje: gyógyíthatatlan tökéletlensége is.

 

Szabó Dezső lát rohanó, röpítő, húzó és taszító erőket, de nem hiszi el, hogy valahol három, négy, tíz erő fog össze, s keletkezik egy tizenegyedik irányú mozgás vagy egyensúlyhelyzet. Nem látja az embereket s nem látja a cselekedeteket indokaik teljességiben. A művészet nem lehet olyan bonyolult, mint a valóság. De érezheti a világ bonyolult voltát: kiválasztja azokat az elemeket, amelyek a valóság teljes illúzióját keltik. A nagy művészet menekül a kicsinyes realizmus elől, de belső realizmus, a dolgok jellegét kibontó hűség nélkül nincs nagy művészet. Szabó Dezső nem tud a dolgok jellegéhez férni.

 

Már tanulmányaiban kiderül ez a fogyatkozása. Pedig itt még rászánja magát, hogy Thézeusz legyen az egyéniség labirintusában. De nagyon is erőszakosan indul neki a szörnyetegnek: kiássa, mint parasztgyerek a vakondot. Kipellengérez vagy rábizonyít. Tanári demonstráló eszközül állítja az egyéniséget. Szegény Jules Laforgue, mire használtalak föl, kiáltja egyik tanulmánya végén. S nem ez az egyetlen tanulmány, amelynek a végén mi is ezt kiáltjuk. Kedves gondolatait védi és támadja az írói portrékon át. A francia írók jellemzése talán mélyebbre vág, de ritkán különbözik a francia esztétikai irodalom megállapításaitól. Sehol sem revelálnak egy igazi jelleglátó, kritikus tehetséget. Túlságosan gordiuszian bánik el a csomóval. Még legjobb ott, ahol egy-egy magyar íróban magát mintázza meg, mondjuk Berzsenyi-tanulmányában. De itt is csak a patetikus külsőt, a faji jelképet érzékelteti, sosem az embertalányt.

 

Később, mint nem használt szerv, ez a jellegbogozó áhítat végleg visszakorcsosodik benne. Az ember szeret erényt csinálni a hibáiból s arra, amit nem lát, ráfogni, hogy nincs. Innét a nagy szólam: engem nem érdekel az egyéniség. Az „én” a tizenkilencedik század utálatos betegsége. Legalább százszor megismétlődik írásaiban a kép; hogy a hús, kenyér stb. az evés nagy szertartásában emberré rohant. Ez a kép abszurdum. A hús és kenyér a bélcsatorna szuverén munkája nélkül sosem rohanhat emberré. Az ember nem liszt és marhahús, hanem organikus válogatás, amely megkeresi, amire szüksége van. Ugyanez a tévedés a szociológiai-történelmi világképben. Lehet, hogy Anglia, a barokk, az újvilág felfedezése, az olasz novellisták Shakespeare-ré rohantak, a Shakespeare-csodában azonban mégsem ez az érdekes, hanem az agykéreg, amely ezt a rárohanó zűrzavart Shakespeare-ré szelektálta. Luther kimondta a hit anarchiáját, Descartes a gondolkozásét, Rousseau a morálét. Milyen gyönyörű ilyen nagyvonalún látni a világot. De mennyivel visz közelebb az ilyenféle nagyvonal az élet érdemes titkaihoz. Az a gyanúm, hogy ezek a nagy összefüggések halálosan unalmasak és irodalomellenesek. S ha Szabó Dezső mondja, hogy az egyéniség semmi, kedvünk kerekedik az antitézisre: az osztály, történelem, nemzedék stb. a semmi. A történelem nagy sivárságában az egyéniség az egyetlen fölemelő. Ennek az állításnak, tudom, tizenkilencedik századi szaga van. De a század is semmi az igazság előtt. Emberiség, osztályok, az egész „csodálatos élet” bamba, majdnem fizikai törvények szerint rázódott olyanná, amilyen. Az ember csak azért foglalkozik velük, hogy megbosszulja magát rajtuk. Az egyén azonban kiszámíthatatlan, Isten kegyelméből való, szabad és organikus. Az irodalommal azért foglalkozom, mert itt az élet ellen lázadó, a józan ész Euklidesz geometriájából kiszakadt Bólyaiak és Gaussok közt vagyok. Hálátlan ezeket a sorokat ma írni le. De itt a Szabó Dezső-betegség csírája. Hiába támadta Taine-t: éppolyan mechanisztikus világnézetet prédikált, mint ő. Az „én”-né betegedés ellen tiltakozik a nagy egészség nevében. Az igazság pedig az, hogy áldott, aki kibetegedhetik a Nagy Jánosok életéből. Vagy komolyan hiszi, hogy Dante, Dosztojevszkij, Goethe, a nagy kollektív összegzők, nem voltak éppolyan énnébetegedettek, mint a századvégi francia irodalom fintor-emberei?

 

Fontos azonban, hogy van egy világnézetünk, amely fölment az egyéni meglátása alól. Történelmi, faji, szociális erők, vegyetek karjaitokra. Antiindividualista vagyok s ez bizonyára eredeti gesztus az egyéniségklaunok korszakában. Megvetem a költőket, akik a maguk sorsával bajmolódnak. Én az egyetemes embersors vagyok, az örök hömpölygésű húseposz dala: csók, szerelem, születés, halál. Nyavalyás esztéták, epidermisz-finomságok lírikusai, mit vesződtök agykérgetek bonyodalmaival? Én a reflexeket dalolom. Jön a jó rostélyos illata, megbirizgálja nyálmirigyeidet, kicsordítja a gyomorsavat, nagy melegség jár szét benned, s a marhahús életkedvvé kurjant az izmaidban. Nagy ringó csípejű parasztlány oldja magát elég, hozzáddörgölődzik, belédáramlik, egyetlen reflexívvé kapcsolódtok, amelyben ő az érzés és te vagy a mozdulat. Ez az igazi élet! Kell-e ennél kalibánlibb világnézet? Nem a „beteg” Rousseau vásottabb öccse beszél ki parasztság és sztereotip egészség eme himnuszából. A mai atléta-higiénikus világáramlat torzszülése ez. Az egészség először sehol sincs, másodszor, ha van is, önmagában semmi. A paraszt ezerszer inkább önzés, alacsonyság és pszichopatológia, mint a művelt. Csak egy felületes életismeret vetíthette ebbe az irányba az életideált s csak az emberiség nagy erőfeszítéseit hibásan látó szellem szállíthatta le a Szabó Dezső-i egészségig a kívánatos élet színvonalát. Vagy csakugyan elkallódásra ítélt minden korcs testbe, sőt korcs lélekbe zárt heroizmus? Hát nem ez a heroizmus az igazibb egészség: a Szabó Dezső egészsége is. Nem vagyunk mindnyájan korcsok, s nem korcs ő maga is?

 

Érdeklődve várjuk, mi lesz ebben a reflex-egészséges világban a zseni helye. Mert hogy zsenik vagyunk, ezzel mégis csak számolni kell. Szabó Dezső átugorja az ellenmondást. A zseni a tömegek öntudata, a kollektivitás kitermelte életakarat, a közösség maga. Az élet hajlandó megállapodni, akkor, amikor feltételei rég megváltoztak. Ekkor jön a zseni s utat robban az embereknek. Próféta ő, akinek megvan a történelem kiszabta útja Egyiptom és Palesztina közt. Tizenkilencedik század, hadd hányom szemedre ezt a költő-próféta kényszerképzetet! Szerencsétlen, aki először találta ki, hogy a költő történelmi funkció, vagy éppen előrelökő mozdonydugattyú. Először is, mi az az előre? Az automobil-iparban van előre, de a költészetben csak fölfele van s mindenki fölött Istenig szabad a tér. Valóban a zseni az a történelmi balek volna, aki bedobott életével rázza a túlhevített vizet, hogy forrj már, ha úgyis túlmelegedtél. A költő éppúgy nem próféta, ahogy nem országgyűlési képviselő. Nem is készít elő semmiféle kort, legalább nincs bizonyíték rá, hogy egy költőből valaha kor lett volna, ahogy kócsagból sem lehet mocsár, ha fölébe száll is. Ha a költő prófétája valaminek, akkor annak a prófétája, ami nincs s az élet mechanikus determináltságában nem is lehet. A költő utalás önmagára, s az igazabb életre, amelynek egy elkapott foszlánya talán benned is ott cseng, de csak ő hallja az egész melódiát. Természetes ember, mondta Rousseau. Ő ebben a formulában tisztelte önmaga szentebb felét. De a természet, amely szerint ő természetes ember, nem ennek a világnak a természete. Ahhoz meg kellene párolni a világot, hogy a költőhöz méltó legyen.

 

Szabó Dezső azonban történelmi funkció s Magyarország nem az a föld, ahol a történelmi funkciók facéron maradnak. S itt jön a szociológus költő nagy vizsganapja. A szegény régimódi költő így imádkozott, én fölöttem is végtelen a világ, művészetem, jövel, üdvözíts. A szociológus költő azt mondja: előttem a 647-es magaslat, mondjuk az új demokratikus Magyarország, svarmlénia előre az ellenséges árkokig. S ki mondja, hogy nem kell a demokrácia? Ki mondja, hogy a költő ne legyen a demokrácia önkéntese is, ahogy családapa, középiskolai tanár és megcsalt férj is mellékesen? De mit jelent az, hogy ő a tízmillió ember életakarata? Azt hiszem, itt az egy több a tízmilliónál. Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbe jön önmagával. Milyen igaz a keresztény igazság: az embernek egy dolga van: az üdvössége. Aki üdvözült (a mi nyelvünk szerint: beteljesült), az mind tágabb és tágabb körben sugároz enyhületet s akaratlan is purifikál. De önmagunkból másokba helyezni át életünk értelmét, arra a folyamatra számítani, amely szavaim és az ő fülük közt alakul ki! Ha nem is a taktikázgatás, de a népszerűsítő idea-leegyszerűsítés vádja ez. Élj és valld meg magad, ez a költő megbízása, de szuggerálni, mint az állatszelídítők! Hiszem, hogy az életnek a társadalomtól független, abszolút értéke van, régi jó szóval: Istennel szemben van értéke. De mit jelentenek az ilyen mondatok: Ady nemzedéke a siratók nemzedéke volt, az enyém a tragikus életakarat nemzedéke lesz. Szegény nagy ember, aki ilyen bombasztokban csodálja nagyságát.

 

Hová vezet ez a zseni-próféta felfogás? Az irodalmi demagógiához. Szabó Dezső annyit feszegette, miképpen kell a mai költőnek a szabadverseny-demagógiához idomulni, hogy maga is hozzá idomult. Nincs nála kiszámítottabb, még indulatait is hidegebben megrendező írónk. Bonthatatlan és nagyon tanulságos lánc ez. Az író nem látja az egyént s kénytelen a történelmet látni. A történelem tettek sorozata, az író is tett. Hogy sikeres tett legyen, hozzá kell hasonulnia a közeghez, amely ellen mozog. Merev szellem, tehát eleve akarnok. De még tovább fejleszti magában ezt a tettre-való akarnokságot. Hatalmi szóval végez ott, ahol érvelni kellene. Epét feccsent, ahol vitatkozni illik. Ellenfeleiből kócbabát csinál s úgy szúrja le őket. Ízlés és lovagiasság nem gátolja. A kritikának az a hivatása, hogy beleütődjön az emberek gyöngéibe. De a valódi gyöngéjükbe ütődjön s ne ráfogottakba! Záhodnik tanár úr például a jóízlés szemében Szabó Dezsőre vág vissza. Mert mondjuk, hogy Az elsodort falu-nak ez az alakja nem Babits, csak egy világító típus, amely nem tehet róla, ha valaki hasonlít hozzá. De akkor is a magyar kultúra otromba kicsinylése ilyen semmitmondó alakban figurázni ki egy alkat-típust, amelynek Magyarországon komplex, titokzatos életű képviselői vannak. S ne is beszéljünk a névre szóló sértésekről. Nem az ellen tiltakozom, hogy valaki ne bunkózza le Magyarországnak akár minden nagy nevét. De igazi jellegükben támadja meg őket. Ne tagadja le bennük, félig vakságból, félig szembehunyásból azt, ami letagadhatatlan. Könnyű az ádámcsutkán és a kopaszságon át végezni emberekkel, de szép és nehéz a legszentebb emberségükön át. Miféle kritika ez? A hetvenkilós ember még cingár eunuch, a nyolcvan már potrohos Oblomov s egyedül a hetvennégy kiló harminc dekás az igazi hamisítatlan ős-férfi. Könnyű az emberekbe aljas indokokat belemagyarázni. De még az igazi aljasság is bonyolult, félig tudatos többnyire s az ember nagyon sok minden előtt leveszi a kalapját, ha megismeri az indítékait. Aki nagyon könnyen hóhéról, nem szabadulhat a felületesség vádjától. A nagyságunkat nem úgy bizonyítjuk rá másra, ha ráförmedünk, hű de kicsike vagy. Demagógia ez! Szabó Dezső légüres térben volt nagy legény. Szemléletéből hiányzott az a közeg-ellenállás, amellyel szemben a bírálat alkotás. A tömeg durva ízlését lázította fel a versenytársak ellen. Írástudók egymás iránti árulása: ez az akarnok-bűn nagyon rája-vall.

 

S ez az akadályt nem ismerő ráerőszakolás Szabó Dezső stílusának is a múlandósága. Amilyen nagy hullámú, merész, levegős, olyan pofoncsapó, fületbetömő, alacsony ösztönökre apelláló is. A nemes dikció gazdagon tartózkodó, Szabó Dezső azonban bevált stílus-ötletek makacs ismétlésével tart fönn egy állandó túlhangosságot. A nagy stiliszták közül való, de aki emberekben tovább mozduló tett, az nem mondhat le a szőlőhegyi pufogtatásokról s a klaunok csörgőrázásáról.

 

 

 

V.

 

 

Az irodalomnak is van igazságszolgáltatása. Azt mondjátok, hogy a költők élete meg nem értett, meg nem fizetett, tragikus? Az igazság az, hogy minden költő eléri, amit keres. Nem a csókot, rostélyost, ötszázholdas parkot – azt, amit a nyárspolgár boldogságnak becéz -, hanem a legfőbb jót, a bibliai gyöngyszemet, amelyért élete törmelék gyöngyeit eldobálta. Minden ereje egy irányba tör s ha másutt kínos védekezésre szorul is, az életének fontos ponton frontot szakít. Így éri el Ady Endre az Illés szekerét, Tóth Árpád a maga állócsillag helyét s Babits a terhelt szervezet gravitációja alól kiszabadult Ádám éterútját.

 

Szabó Dezső a népszerűséget akarta. Ez a szó itt nem kicsinylés. Nem a közbutasághoz dörgölőző írókacérságot jelent. A népszerűséget kereste: az emberek meggyőződését, a közvélemény hámba fogását, a gyeplőn tartott lelkek fölött akart ostor lenni. Csaknem valamennyi modern költőnket el tudom képzelni poéta-karthausinak, de Szabó Dezsőnek a tömeg nélkül nincs értelme. Célja: a magyarság fölrázása. Eszméi, eszközei, érvei: tömegekre hatók. Kevés új eszmét termelt s az átvetteket is kihántotta egyéni garanciájukból: a zöld gallyat bunkóvá egyszerűsítette s a fémből kalapácsot csinált. Sújtó, építő szerszámok az ő gondolatai. Kritikái igazságtalanok, de az egyszerű ember számára is irányt jelentenek, igazságai dogmák, de utat lehet törni velük. Ami Adyban örökkévaló, az mindig előttünk rohanó tűzoszlop marad, azt a középszerűség soha be nem éri. Szabó Dezsőt azonban a középszerűség is kenyérül eheti s buzogányként forgathatja.

 

S ha a népszerűséget akarta, el is érte. Világképeiben s magyar koncepciójában egy új nemzedék találta meg a maga egységét. Melyik magyar író alakította így át az utána feltörőket! Ady semmi esetre sem. Társaságok alakulnak eszméi megvalósítására s akik nyíltan megtagadják, éjjel vele álmodnak. Mindaz, amit az úgynevezett harmincévesek mozgolódásaként jegyzünk fel, az ő ifjú izmokban folytatódó mozdulása. A mai magyar ifjúság babitskodó entellektüeljeinek kis szigete körül ott a Szabó Dezső óceánja. Nem szorongunk ezért a Helgolandért s nem haragszunk erre az óceánra. Megismétlem a tételt: minden író célkitűzéseivel jelöli meg helyét. Szabó Dezsőnek ez az elért népszerűség a helye. Magyarország demokratizálódásában óriási érdeme lesz. Magyarországon most söprődik el a régi sablon: a múlt század derekán keletkezett, s jönnek az ő dogmái, merevek, tömeghez-méltók, de tágabbak, emberibbek, mint a régiek. Akik fiatalok vagyunk, máris érezzük ennek az új, eredetében Szabó Dezső-i atmoszférának a kialakulását s halljuk a közeledő robbantásokat, amelyek politikai és társadalmi életünkben talán nem lesznek haszontalanok.

 

Mit köszönhet ennek az új atmoszférának a szellem magányos törtetője? A magányt. Soha ilyen élet, metsző szél ellenében nem indult ifjú tüdő. Sohasem volt ilyen reménytelen a kérdéseinkre kapott válaszokat kikiáltani. Ady csak a tohonyaság ellenében írt, mi egy fiatal barbár hit ellen. Tíz év s úgy körénk kocsonyásodik a Szabó Dezső gondolata, hogy ember legyen, aki moccanni tud. S ez lesz a mi időnk. Aki ma Szabó Dezsőt támadja, sötétebb erők önkéntelen cimborája. De ha győzött, ha ő lesz a közvélemény, nagyszerű küzdelem lesz már cseperedő epigonjai szemébe vágni. Ez mégis másféle harcnak indul, mint a század eleji. Talán az első világnézet-összecsapás Pannóniában.

 

 

1928

 

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 21-31.o.]